from:Rém-történetek"
David hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a Dan-ek nézni azt a sok horrort, amit a tévé sugároz. Már-már állandó szerűvé váltan be kellett néznie a Dan szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a Dan ordítozására kelt, de remélte, hogy hamarosan elmúlik ez az időszak.
Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálására ébredt David , és még azelőtt elindult a Dan szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a Dan szobája felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.
“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő Dan árny vonalaira próbálta szegezni.
“Az ágy. Alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.
Halk sóhaj hagyta el David száját, amíg az ágyhoz lépett, és fél térdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye egyenest a Dan holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vér tócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vér fagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.
klau
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése